Nem tudhatom, hogy másnak e járgány mit jelent,

nekem a mindenem itt e füstöktől ölelt

kis Trabant, messze ringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e autóba süpped el.

Trabiban vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy része, nevét is, baját is tudom,

tudom, hogy merre mennek, mik mennek az úton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a motorból csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak szappantartó e járgány,

s nem tudja, mit takar-e duroplast karoszéria;

annak mit rejt e jármű? füstöt és büdi gázt

de nékem aksit,kondit, váltót,, szelíd paripát;

az vasat lát a látcsőn és roncstelepet,

míg én a autót is, mi benzinért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, autót és motrokat,

az autók közt Trabantot mi halkan járogat,

s mi föntről pusztítandó szappantartó, vagy roncs,

az Trabant s a sofőr előtte áll s üzen,

fehér zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a trabik motorjában lovacska hempereg;

és ott a garázs a régi kocsik keréknyoma,

a benzin íze számban hol méz, hol áfonya,

s az városba menvén, a sztráda peremén,

hogy beinduljon aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz büdösök vagyunk mi, akár a többi gép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,

de élnek motorosok itt, autósok is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,